2016. január 28., csütörtök

2. évad | Prológus

Június. Talán az év legjobb hónapja. Végre teljesen megérkezett a nyár. Nincs több hideg, szél. Az esők mostantól szórakoztatóak, na persze ha épp nem ég szakad le ránk. A pázsit teljes zöld színében pompázik, csak úgy mint minden nővény. Az állatok gondtalanul élik az életüket. Kutyasétáltatás közben nem kell azon aggódj, hogy szét fagysz, vagy csurom víz leszel. Az erdei állatokat is már csak egy arra tévedő sportoló zavarhatja meg.
A táplálék lánc tetején lévők is igazán örülnek a melegnek. Na persze. A legtöbb ember semmit nem lát más évszakban, csak a nyár, nyár. Végül is a legtöbbünk akkor lélegezhetünk fel egy kis időre. Az idős emberek nyugodt sétákat tehetnek a szabadban párjukkal, szomszédjukkal. A felnőttek alig várják már a megérdemelt szabadságot, hogy végre elvigyék családjukat egy kiadós kirándulásra. Persze mi se maradjunk ki. A diákok. Kezdem legaljáról. Az óvodásokat kihagyom, mert végül ha jobban belegondolunk nekik felhőtlen életük van. 1. Fázis, az elsőt kezdő kis hét évesek. Mind vígan töltik a nyarat és ha bárki megkérdezi tőlük, mind azt felelik : 'Alig várom már az iskolát. Már mindent megvett anya.' Persze ha előre látnának rádöbbennének, hogy nem is olyan álom az a nagy épület, ami miatt korán kell kelj és szinte egy szabad perced sincs. 2. Fázis, a általános iskolások hetedikig. Ők már mind megtapasztalták az iskolával járó gondokat - és szinte biztos vagyok benne, hogy mind el is átkozta az első napot amikor beléptek oda - és, hogy a nyári szünet egy igazi csoda.
3. Fázis. Ide jönnek a 8-9 és 12-egyetemesek. Ők alig várják, hogy végezzenek, hogy új helyre kerüljenek illetve, hogy milyen is az első év. Neki a nyári szünet fele el megy a vizsgákkal. 4. Fázis az ahova én is tartozom. Tizedik-tizenegyedik. Mi már tudjuk, hogy milyen is az az iskola. tudjuk milyen vizsgák előtt lenni, na meg utána. Talán mi értékeljük a legjobban a nyári szünetet.
Már csak az az egy gond az egésszel, hogy nem június van, hanem már július vége. Alig egy bő hónap maradt a szünetből.

Legutóbb még törött lábbal ültem a szobámba és merengtem úgy.. mindenen. Hát azóta rengeteg minden megváltozott. A gipsztől hat hét után megszabadultam, de addig teljesen körül ugrált mindenki. Ahelyett, hogy kihasználtam volna, alig vártam, hogy végre lekerüljön rólam és mindenki hagyjon békén. A szüleim végre kezdik ténylegesen megérteni, hogy engem annyira nem érdekel a tudomány, a művészet annál inkább. Ott van a kis Cecília aki egy kis minden lében kanál, de nagyon aranyos és szorgalmas. Azóta is tanítom zongorázni, sőt, még két kisebb gyerek is vesz tőlem órákat, ami azért nagyon jó mert a zsebpénzem a háromszorosára nőtt. De igazából nem is a pénzért csinálom az egészet, hanem élvezetből. Csak összeraktam a kellemeset a hasznossal. Tomival a kapcsolatom egy újabb szintre lépett. Nem nem járunk, barátok vagyunk. Nagyon jó barátok, és még egy icike picikével több. És itt a gond. Hogy az a plusz nagyon icike picike, ezért nem léptünk feljebb még egy fázissal, és őszintén én nem is annyira értem őt. Egy kissé furcsácska. De nagyon komoly dolog úgy sem lehetett volna, hisz ő szeptemberben lép egyetemre. Na következő fiú.. vagy mondjam inkább fiúknak az Carterék. Igen vissza mentek akkor szilveszter előtt. Nem, nem láttam azóta élőben őket. Ami azt illető, megjegyzem nagyon meglepő de tartjuk a kapcsolatot. Vagy telefonon, vagy skypon de mindig beszélünk hetente, kéthetente. Egyszer még e-mailt is kaptam tőlük, ami aztán igazán furcsa volt. Nem mintha nem tudnának írni, vagy ilyesmi de szerintem ti is furcsálnátok. Azt is be kell valljam, hogy örülök neki, hogy beszélhetünk.Sokkal jobban megismertük egymást azóta, iszonyat jó fejek, de sajnos hülyék is elég gyakran tudnak lenni. Na de ki nem?
Ott vannak az én drága legjobb barátaim. Liza és Márk. Meg kell hagyni, hogy elég nagy pórt kavart a suliban, jó az egész városban. A legtöbben engem sajnáltak(??) csak még mindig nem jöttek rá, hogy miért. Fura volt őket egy pár ként látni, és az emberek ennek hangot is adtak addig a napig amíg ki nem eresztettem én a hangomat. Csak kulturáltan közöltem velük, hogy ha valakinek valami baja van ezzel az menjen a búsba. Megértették. Eleinte egy kissé feszengtem, mert ha elmentünk valahova hármasban akkor nem tudtam, hogy ők most randiznak vagy mi van. Megnyugtattak, hogy ez nem így van és nem is fognak hátra hagyni csak mert ők megtalálták egymást. Aha , igen. Csak hogy pár hónap után kis híján nem szakítottak. Az oka? Természetesen én. Az elején nem értettem, hogy mégis mi a bajuk, mert hát egyik se akarta elmondani. De végül leesett, mert ha egyikkel mentem valahova akkor a másik nem jött. Így jöttem rá, hogy Liznek az a baja, hogy az hiszi nem elég jó barátnő és nem akarja egy párkapcsolat miatt véget vetni a barátságunknak. Márk meg nem értett vele egyet. De szerencsére két kisebb pofon helyretérítette őket és azóta is boldogan élnek míg meg nem haltak. Na jó majdnem.
Mindenki közül az én édes kis ( oké-oké. bazi nagy) Vakkancsomon kívül mindenki változott. Komolyan mondom én irigylem azt a kutyát.
Utolsó személy akit meg kell, hogy említsek az Karola néni. Ne meg a macska. Két hónap után véget ért minden kezelése és teljesen rendbe jött, már amennyire egy idős hölgy rendbe tud jönni. Egy örült ötlet után elmentem a városi segély szervezethez és azt tanácsoltam nekik, hogy szervezzenek gyűjtést neki, hogy építhessünk neki egy szebb és biztonságosabb házat. Tetszett nekik az ötletem. Meg is valósítottuk. Ezért is vagyok ott ahol most. Önkénteskedem a szervezetnél. De jelen pillanat a kis udvaron állok és a hűsítő italokat készítek a munkásoknak akik az utolsó simítást végzik a házon.
- Fiúk! Gyertek pihenni! - kiáltottam a ház felé. A fiúk - akik 25-30 között vannak - kijöttek a házból és örömmel fogadták a hűsítőket. Ameddig a fiúk fogyasztották az italukat megcsörrent a telefonom. Carter. Szerepelt a kijelzőn. Még jó, hogy a vezeték nevével mentettem el a számát. Odaintettem a többieknek, mielőtt felvettem volna.
- Neked még nem osztották ki a pizsit? - kérdeztem köszönés nélkül.
- Pszzt! Madd! Anyuci meg ne hallja nekem, hogy fent vagyok. - hülyült ő is.
- De most komolyan. Hol vagy éjjel kettőkor? - kérdeztem.
- Mit tudom én. - mormolta.
- Aha és azért hívtál, mert..
Itt meg elkezdett beszélni. Bocsánat. Akarom mondani ömlengeni, valamiről. Egész úton ameddig el nem értem a kávézót beszélt. Mint kiderült valami deszkás dologról.
- Carter. - szakítottam félbe. - Ezt most miért is mondod el nekem?
- Mert Chris nem ért velem egyet. Na akkor ugye, hogy igazam van? - tért vissza a  témájához.
Halkan felröhögtem. Csinált már ilyet. Ha David összezördül Chris-el vagy Jake-el, minden kiséret nélkül felhív, elkezd magyarázni, a végén meg megkérdi, hogy 'igaz?'.
- Mi van?
Leültem a sarokban lévő asztalnál ülő Lizával szemben, egyet intettem felé, majd folytattam az értetlen beszélgetést.
- Csak egy igent mondj. Ki is vagy hangosítva.
David igazat mondhatott, mert pár másodperc múlva meghallottam Chris kacagását.
- David, leraklak.
- Madd. Nagyot csalódtam benned. Hát őt pártolod?? - kérdezte  felháborodva.
- Most min is vesztettek össze Chris? - próbálkoztam hátha a másik értelmesebb. De csalódtam. Ős is belekezdett valamibe.
- Na jó srácok. Aludjatok jó, álmodjatok arról a deszkás dologról, remélhetőleg holnap több ésszel keltek fel. Sziasztok. - kinyomtam a telefont.
- Deszka, mi? - mosolyodott el Liza.
- Ne is mond. - forgattam a szemem. - Márk?
- Virágosnál. - felelte.
- Virágosnál? Gondolom ezt is az anyja mondta. Tudja, hogy nem egy díjátadó lesz, hanem csak egy ház felavató? - kérdeztem nevetve. Egy kisebb ünnepséget rendezünk Karola néni beköltözésére és mint tudjuk Márk egy kissé bezsongot.
- Hagyd. - legyintett a barátnőm. Közben megkaptuk a két jeges teát amit az imént rendeltünk.  - A múlthéten leverte az éjjeliszekrényemről a Prágában vett órámat és tönkrement. Azért próbál kiengesztelni.
- Akarjam tudni, hogy hogy verte azt le onnan?- húztam össze résnyire a szemem utalva arra, hogy onnan csak egy féle képpen lehet leverni. És ahhoz két ember kell..
- Erre szerintem a nem lesz a válasz. - felelte belenézve a szemembe
- Gondoltam - szúrtam még oda mielőtt mindketten vidám nevetésben törtünk volna ki.




Hey everyone! ^-^

Visszatértem immáron a második évaddal. Az első részt jövő szombaton rakom közzé és onnantól kezdve két hetente jövök majd az újabb és újabb részekkel. Attól tartok az egész második évadra érvényes lesz, hamarabb nem jön. 
Egy új szereplővel is mi hamarabb bővülni fogunk aki majd állandó szerepet fog kapni. 
Semelyik résznél nem fogok kérdezgetni, reményeim szerint majd ti írtok véleményt ha akartok. Ezenkívül meg ha kési fogok nem fogok szabadkozni miatta, mert biztos lesz egy-két olyan eset de próbálom minél jobban elkerülni az ilyen eseteket.
Új fejléc került fel ( amit a régi fejléc és a design készítőjének nagyon köszönök ), ami jobban tükrözi a történetet és remélem nektek is annyira tetszik mint nekem.
Végül utólag.. 
Egy főbb oka van annak, hogy ma január 28.-án került ki a prológus. A blog elérte az egy éves korát ^-^ Nem fogok csöpögős beszédet írni, csak meg szeretném köszönni azoknak akik eddig velem voltak és olvasták a történetet. Na meg remélem, hogy jövő ilyenig csak gyarapodni fogtok, ti olvasok.

Millió puszi : Maddy




2015. december 24., csütörtök

First Merry Christmas.. and Happy New Year

Az első karácsonyt ünnepeljük ezen a blogon. Hipp-hipp hurrá :D
Nem viccelődéssel töltöm meg ezeket a sorokat, hanem rengeteg jó kívánsággal. Sem karácsony, sem újév alkalmából nem hozok különkiadásokat, sem semmi mást. Ennek oka az, hogy a történet lényege télen, illetve az ünnepek idején játszodik és ezért semmi szükség rájuk. 
Nagyon boldog, békés karácsonyt kívánok mindenkinek. Rengeteg ajándékot, vidámságot és jókedvet az ünnepekre. Jó szilveszteri bulizást, ünneplést. De ne feledjétek.. Ahogy Madd mondaná : ne csak lehetőséget adjatok magatoknak, hanem használjátok is ki azt az új évre nézve :)

Millió puszi : Maddy 



2015. december 19., szombat

Epílógus [ Èvadzáró ]

Nem voltak csillagok. Egyetlen egy sem. Az eget fekete felhők fedték amiből pár órája sűrűn hullott a fehér hó. Volt egy elérhetetlen álmom. A csillagok és a hó. Ha kívánhattam volna ez lett volna az. Hogy egyszerre láthassam volna mindkettőt. De az élet nem kívánságokra alapszik. Soha nem is azon alapult.
Most biztos azon morfondíroztok, hogy egy kívánságot pár csillagra pazarolnék, miközben más barátokra, új dolgokra, szerelemre használná fel. De nem ezekre kell. Ezeket mi kell megoldjuk és nem másra bízni a feladatot.
A szobába síri csend volt, csak az óra ketyegését lehetett hallani. Ellenben, int az utcán folyt az élet. Az emberek nyüzsögket, forogtak. Mindenki a maga kisebb, nagyobb társaságával ment a főtér felé, hogy együtt ünnepelhessék az új évet. Lizáék is nemrég mentek el, de csak úgy, hogy kirugdostam őket az ajtón. Nagyon magára vette a lábtörésemet és közölte, hogy szilveszterkor nem fog egyedül a szobámban hagyni. Én meg közöltem vele, hogy még mindig a szüleimmel lakok és nem fogom hagyni, hogy ilyen unalmasan teljen neki az ünnep. Erre nagy nehezen beadta a derekét de elmélete szerint pontban reggel hétkor itt van náluk. Hát okééé. A tettemmel nem akartam különcködni csak nem vagyok az a típus akinek bármekkora baja is van, felfokozza háromszor akkorára.
Hirtelen a kinti zaj is megszűnt, vissza számoltak : 5, 4, 3, 2, 1.

Pár perc és a sötét égboltot megvilágította a tűzijáték megannyi szikrája.
Az egész szilveszteri cerecoré egy nagy baromság. Kívánságok, fogadalmak. Igazából az emberek csak egy új lehetőséget akarnak maguknak adni és ezt dátumhoz kötik.
Én már rég megkaptam az új lehetőséget. Nem szilveszterkor, nem szülinapkor, semmi dátumhoz kötött. A költözésünk volt az. Csak sajnos nem igen vettem észre az apró jeleket, mint például a barátaimat. De nem. Nem hagyom magam. Élni fogok a lehetőséggel minden egyes nap.


Éééés... Enyi. :) 
Elérkeztünk ehhez a pillanathoz. Az évadot itt lezárom. Remélhetőleg mindenkinek tetszett, nem kaptak sok hibát benne és kibírták a sok késést is :) Ezzel az évaddal egy betekintést szántam a történetben, amit már csak jövőre hozok. Szeretnék előre megírni részeket, hogy majd ne legyen olyan nagy késések és szeretnék foglalkozni a másik két blogommal is, ezért döntöttem úgy, hogy a szünet végétől lesznek majd a második évad részei. 
Meg szeretném köszönni az olvasóimnak a feliratkozást, az olvasást. Ha elszeretnétek mondani a véleményeteket kérlek tegyétek meg :9 vagy ha esetleg kérésetek van az is nyugodtan. 
Valószínűleg lesznek még off-bejegyzések, de most elbúcsúzom tőletek. 
Mindenkinek kellemes ünnepek és szünetet :9 Gondoljatok sokat Maddre és a barátaira :D

Ezerszer puszil titeket : Maddy ^-^

12. fejezet

Gépek csípogására ébredtem. A szememre ólom nehéz súly ereszkedett. A testem minden egyes porcikája sajgott és meg sem tudtam mozdulni. Erőt vettem magamon és résnyire kinyitottam a szemem. Körülnéztem.
Egy kórházi szobában feküdtem. Egyedül voltam a szalonban.  A falak szokásukhoz híven hófehérek voltak és mindenhol gépek és monitorok. Elfordítottam a fejem és megpillantottam anyát az egyik székben ülve. Próbáltam megköszörülni a torkomat de a szám annyira ki volt száradva, hogy egy hang se jött ki rajta.
Igen. Egy tipikus film részletet lehetett volna. De utálom én a kliséket!
Végül felhívtam magamra azzal a figyelmet, hogy az ujjamon lévő kis szerkezetet nekiütöttem az ágy fémrúdjának. Anya abban a percben ott termetet mellettem és megölelt. Kikiáltott valamit mire apa csak úgy berontott a szobába.
- Jaj, Margaretta! Tudod, hogy meg ijesztettél minket? Mégis mit képzeltél? - korholt anya azonnal.
- De ugye azért jól érzed magad? - aggodalmaskodott apa.
-Anya. Nem fogok egy kislányt kint hagyni, még ha ide is kerülök. - magyaráztam. - Esetleg nincs egy fájdalom csillapítotok? Szét robban a fejem.
A kezembe nyomott egy kis tabletát amit azonnal le is nyelte.
- Milyen nap van?
- 29-e. - felelte anyám. Apa meg kiment, hogy szóljon az orvosnak, hogy már felébredtem.
- Megkérdezzem, hogy milyen hónap? - ráncoltam össze a homlokom.
- Ne légy gyerekes. - szólt rám anyám. Aha, szóval december. Köszi a választ.
- És azt, hogy hogy kerültem ide. Mármint mennyit voltunk kint?
- Negyven percet. De már nem voltál magadnál mikor odaértek a mentősök.- felelte.
- És a többiek?
- Cecília jól van. Sőt több mint jól! Folyton vigyorog és ha nem ezt teszi akkor azt hajtogatja, hogy valamivel meg kell háláljam. A fiúk vissza mentek a szállodába, Elizáékat meg hazaküldtem, hogy pihenjenek egy keveset.
Bólintottam. Bejött az orvos, tett pár rutinos vizsgálatot. Mondta, hogy most azonnal hazamehetek és közölte, hogy örüljek, hogy a lábam nem tört el ennél jobban. Egy pár napig tolószékre kényszerülök, vagy csak egyszerűen nem kelek fel az ágyból. Aztán pedig jön a mankó.. Nagyszerű kilátások.

Bármennyire is tehetetlen vagyok 'majd elsírtam magam, hogy végre megint otthon vagyok. Vakkancs egyből farok csóválással köszöntött. Apa betolt a nappaliba, s sietett is ki onnan, hogy kinyissa az ajtót. Alexandráék víg hangja csapta meg a fülemet.
- Végre itthon láthatlak! - ölelt át Alexandra. - Komolyan nem értem, hogy hogyan szöktél ki a felügyeletem alatt. - ingatta a fejét.
- Ismerem a házam. - vontam vállat.
Mindenki kényelembe helyezte magát - kivéve engem, mivel meg se tudtam moccanni, annyira fájt mindenem - és elkeztünk beszélgetni. Eleinte a balesetről, de a végére már teljesen máshova jukadtunk ki.
- Köszönöm. - néztem fel Davidre amikor belesegített a tolószékbe. - Mindent. - tettem hozzá.
Mist indultak a repülőtérre, hogy holnapra már New Yorkban legyenek.
- Igazán nincs mit.
- És neked is. - mosolyogtam Chrisre. - Habár halálra idegesítettél... - tettem még hozzá. - Ki lehetett bírni.
- Ezt most bóknak veszem. - röhögte el magát.
Chris Davidra pillantott aki egy kicsit eldöntve a fejét üzent neki valamit, amire Chris hevesen megrázta a fejét.Búcsúzásul intett egyet majd sarkon fordult és elhagyta a szobát.
Daviddel ketten maradtunk. Egymásra néztünk, majd így szóltam hozzá :
- Eldöntöttem. - mondtam ki ezt az egy szót.
Halványan elmosolyodott majd lehajolt és hosszasan megölelt.
- Szívesen leszek valaki húga. - mondtam halkan. Erre csak jobban magához ölelt.
Csak szimplán intettem egyet mikor mindannyian beültek a kocsiba amely percek múlva kigördült az útra és sebesen eltávolodott a háztól.

Anya szólt, hogy Liza és Márk átjön hozzám. Ameddig őket vártam, begurultam - milyen érdekes kifejezés, gurultam heh - nehezen átültem a zongora elé és játszani kezdtem.

xxx
Már épp nyitottam volna ki a füzetett, hogy leírjak egy dallamot amikor Liza szinte berobbant a házba.
- Úgy hiányoztál. - ölelt át szorosan.
- Te is nekem.- öleltem vissza. - És úgy sajnálok mindent.
A következő két órában mindent elmondtak. Hogy jöttek össze. Mióta tart ez az egész. Miért titkolták. Mindent. S én késégesen végighallgattam őket, közben pedig ledöbbentem, hogy mennyire is kötödik az ember a barátjához. Sokat nevettünk a pár óra alatt. Talán többet is mint máskor.
Mikor indultak haza Liza megfogadta, hogy a téli szünet alatt egy percre se fogok megszkapálni tőle. ezt én egy - újabb - öleleléssel díjaztam. Természetesen mielőtt végkép elmentek volna, emlékeztettem Márkot, hogy nehogy meg merje bántani a legjobb barátnőmet meg velem gyűlik meg a baja. Mit is mondhatnék. Az ember törött lábbal a legvadabb :)

Este már apa is felvitt a szobámba és végre magamra hagytak.
Nem mentem az ablakhoz és bámultam ki rajta szomorú pofával. Nem mentem az asztalomhoz jegyzeteket írkálni sem. Egyszerűen lefeküdtem az ágyba és a plafont kezdtem el tanulmányozni, miközben egyetlen dal kavargott a fejemben.

' I can almost see it
That dream I'm dreaming (...)
The struggles I'm facing,
The chances I'm taking
Sometimes might knock me down but
No I'm not breaking (...)
I got to be strong
Just keep pushing on, cause
There's always going to be another mountain
I'm always going to want to make it move
Always going to be an uphill battle,
Sometimes I'm gonna to have to lose,
Ain't about how fast I get there,
Ain't about what's waiting on the other side
It's the climb. '

2015. december 12., szombat

11. fejezet

Hogy mit csináltam? Természetesen, hogy kiszöktem és elindultam megkeresni Ceciliát. Csak ez nem olyan könnyen mint gondolnátok....

- Meg kell keresnem! - indultam azonnal az ajtó felé.
- Szó sincs róla! - kapott utánam azonnal legalább négy kéz.
- Mégis mit vártok? Üljek karba tett kézzel ameddig egy kislány kint ül a hidegben, lényegében én miatta? - kikerekedett szemekkel néztem rájuk.
- Igen! vágták rá mindannyian.
- Vagyis.. - kezdte anyám.- Csak most tűnt el. Hivatalosan csak 48 óra elteltvel számít eltűnt személynek. De reggel már nekifognak a keresésnek. -próbált nyugtatni.
- De kint hideg van! Halálra fog fagyni odakint ha nem keresem meg.
- Viszont ha kimész még nagyobb bajod lehet'  És én azt nem akarom! - csattant fel ismét anyám. - Így is van lázad.
- Ne már! Mit akartok, hogy gubbasszak a szobámba? - kérdeztem. Erre mindenki bólogatni kezdett.
- Fiúk! Bár ti ki állhatnátok mellettem.. - néztem  rájuk amolyan utolsó mentsárként.
- Nézd, Margit... Így is sokat tettél ma, pihened kell. - mondta David, de a szemével egy 'bocsi'-t küldött.
- Fantasztikus. - fújtattam mérgesen. Megindultam a lépcső fele és pont előtte megtorpantam.
-Most akkor megyek a szobámba gubbassztani, hátha attól jobb lesz a közérzetek. - néztem végig a társaságon. Ezt követően mérgesen feltrappoltam az emeletre és vágtam magam után az ajtót.
Egy darabig az ágyamon ülve duzzogtam, majd meguntam és befeküdtem az ágyba. Még szép, hogy alvást színleltem. Kétszer jöttek be hozzá, mindkétszer meg se mukkantam. Megvártam, hogy a házajtó csapodjon, ami azt jelentette, hogy a vendégeink elmentek. Pár perc és a ház kongott a csendtől.
Hamar kibújtam az egyébként irtó meleg ágyamból és olyan rétegesen öltöztem amennyire csak megengette a legnagyobb pulcsim és rávettem a legnagyobb kabátomat. Azért öltöztem ilyen rétegesen, mert ha megtalálom Cecíliát jól fog majd fogni neki.
Csendben kigyítottam a szobám ajtaját és kidugtam rajta a fejem. A házat sötétség uralta. Csendben megindultam. Lassan , egyessével kezdtem el lefele haladni. A nappalinál egy kicsit fellélegeztem, hogy le értem és már normális léptekel indultam meg a bejárati ajtó felé.
- Hova hova?- szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Összerezzentem ugyan de megálltam sikítás nélkül. Megfordultam és szomorúan konstatáltam, hogy Alexandra az aki áll mögöttem. Jaj nekem!
- Őőőőő.... Szia. - intettem neki a félhomályban. - Épp csak egy kis friss levegőre vágytam.  Hát te mit keresel itt?
-Ne tereld a szót! Egyébként pedig anyádék tudták, hogy ki fogsz szökni, úgyhogy megkértek, hogy maradjak.
- Borzasztóan örülök neki. - dünnyögtem leginkább magamnak.
- Én úgy látom már eleget mozogtál. Na indulás felvelé.
- Igen is...
Persze követett fel egészen a szobámig.
- Nem lehetne, hogy most kivételt teszel és.. - kezdtem volna alkudozni.
- Nem.
- Akkor esetleg... Hé te bezárod az ajtót? - méregettem amint rám karja csukni azt.
- Nincs más választásom. V agy ha gondolod áthívom Christ, hogy aludjon vele...
- Ó erre igazán nem lesz szükség. -erőltettem magamra egy mosolyt. Mégis mi a francot keres ez is itt??
- Gondoltam. - nézett utoljára rám Alexandra majd bezárta az ajtót.
Önelégült vigyorral sétáltam a szekrényemhez. Kivettem egy kis ládikát, abból pedig előkotoráztam a pót-kulcsot. Hahh!
Betettem a zárba. Lassan fordítottam el. Kattanásákor hamar kijöttem és zártam is vissza. Végig haladtam a folyóson , majd bementem a másik vendégszobába, amit épp Chris nem foglalt el. Becsuktam magam mögött az ajtó és az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam, majd felálltam rá. Mindenki nyugodjon meg, nem öngyilkosságra készültem. Csupán ez az ablak volta a legközelebb a földhöz, ami a felső szinten van. Mély levegőt vettem és elrugaszkodtam. A zuhanás nem tarthatott többet 5 másodpercnél, mert a következő dolog amire emlékszem az a landolásom volt a puha és fagyos hóba. Felálltam, lesepertem magamról a havat és elindultam előre.


Nem tudom mennyi ideje barangoltam, de azt tuti, hogy már hajnalodik. Mégis hova a francba mehetett egy tíz éves kislány? Én meg mi a francért kellett meséljek neki arról a kiba.. Jó oké. Jó kislány vagyok. Arról a hülye képről?? Az tuti, hogy ezzel a maival együtt ötven éves koromig szobafogságot kapok és száműznek a kőkorszakba. Miért vonzom én a bajt? Tökéletesen meglennék nélküle is.
Otthon már biztosan észre vették, hogy nem vagyok ott. És valószínű, hogy már keresnek. De hol a fenébe vagy Cecília? Mindent megnéztem, és Cecília nem is ismeri nagyon az erdőt.. Kivéve a fűrésztelep közelében. Ó te jó ég! Az veszélyes egy kisgyereknek. Tele van kidőlt és kidőlésre várom fákkal. 
- Cecília! - kiabáltam amikor a közelébe értem.
- Cecília! Hol vagy ? Cecíle..
- Itt vagyok! Erre! - válaszolt egy vékonyka hang. 
A hang irányába kezdtem el rohanni, míg meg ne pillantottam a didergő kislányt.
- Ó, Cecília! -öleltem át szorosan.
- Úgy féltem. - sírta el magát.
- Shh... Semmi baj.- suttogtam. - Mégis, hogy jutott eszedbe eljönni?
- Olyan szomorú voltál és segíteni akartam, ahogy te is teszed másokkal. Arra gondoltam ha megtalálom neked, hasonlítani fogok rád. - nézett fel rá.
- Kis butus. - tűrtem félre az egyik tincsét. - Nem kell ilyeneket tégy, hogy rám hasonlíts. Sőt. Nem is kell rám hasonlíts. Úgy vagy jól ahogy vagy. Rendben?
Aprót bólintott jelezve, hogy megértette. Nagyot sóhajtottam örömömbe, hogy végre haza vihetem, amikor egy recsegés ütötte meg a fülemet. Megtorpantam és körülnéztem. A zaj mindenhonnan jött. Egyik pillanatról a másokra egy irdatlan magas fa kezdett el kidűlni és egyben közeledni felénk. Amilyen gyorsan csak tudtam félre löktem Cecíliát.
Irdatlan nagy fájdalmat éreztem a jobb lábamba amikor a farönk hangos puffanással esett a földre,
- Ááá! kiáltottam föl fájdalmamban. - Cecílila ugye te jól vagy? - kiálltottam.
- Igen. -futott oda hozzám. Hamar végigmértem a terepet, majd az ijedt kislányhoz fordultam.
- Cecília figyelj. vegyél egy botot és hozd ide nekem. Most!
A lányka teljesítette a parancsomat és már hozta is. A botot a lábam mellé raktam és próbáltam kifeszíteni a fát, hogy kihúzhassam a fájós lábamat.
A fájdalom annál jobban terjedt szét a testemben, ahogy megerőltettem magam. A harmadik próbálkozásra viszont sikerült. Rátámaszkodtam a botra, hogy felálljak, de nem ment. Eltört. A lábam eltört.
- Margit.. Minden rendben? - nézett félénken a kislány.
- Persze, persze.... - kotorászni kezdtem a zsebembe a telefonomat keresem, mintha itt lenne térerő. A francba!
Az utolsó mondatomat hagosan mondtam ki, mire a kislány megijedt és a könnyek csak úgy potyogtak a szeméből.
- Hé. Hé, nyugi.
- Bocsánat. Én nem akartam senki se rosszat.
- Semmi baj. Figyelj rám. - emeltem fel a fejét. - Nem a te hibád. Megtörtént és kész. Viszont eltört a lábam és nem tudok rá állni, és a telefonom sincs itt. De megfognak találni minket, oké?
- Oké? - bólintott és letörölte a könnycseppeit. Levetettem a kabátomat és ráadtam, hogy nehogy megfázzon.
- Gyere ülj le mellém. - mutattam a farönkre, ami nemrég még a lábamon nehezedett.
- Énekelsz nekem? - kérdezte.
Elmosolyogtam. - Persze. Mit szeretnél?
- Amit énekeltél a szalagavatón.
Elnevettem magam, majd nekifogtam a Gift Of a Friend-be.

Kilenc óra fele járhatott, mivel nemrég kelt fel a nap. Cecília nemrég aludt el és szerencsére jól van. Ellenben velem. A lábam irtózatosan fáj, a fejem lüktet és tutira lázam is van. Csak remélni mertem, hogy hamarosan erre jár valaki. A gyanúm nemsokára be is bizonyosodott amikor meghallottam, hogy a nevemet kiálltják. Hamar felébresztettem a kislányt és megkértem, hogy amilyen hangosan csak tud kiálltson egyet, mert nekem már teljesen elment az erőm. A kislány meg is tette és a fák között hamarosan felbukkant két ismerős alaki. Chris és David.
Amint megláttak minket futólépésben közeledtek felénk.
- Hála az égnek, hogy megvagytok. - ölelt át szorosan David.
- Hát én mennyire örülök neki. - nevettem fel kínosan.
- Minden rendben van? - nézett végig rajtunk.
- Cecíliával minden rendben, de nekem azt hiszem eltört a lábam. - mutattam a jobb lábamra.
- Mi? Megsérültél? Hogyan? - kerekedett el immáron Chris szeme is.
- Otthon elmesélem. Csak vigyük haza Cecíliát. - próbáltam felállni, de a fiúk vissza tessékeltek.
- Szó sem lehet róla! - intett David. - Egyikünk hazaviszi a kislányt a másikunk pedig itt marad veled amíg jön a segítség.
- Ki van zárva! - csattantam föl. - Velelőségel tartózom érte.
- Ahogy mi is érted. -mutatott rám.
Túl fáradt voltam a veszekedéshez, így inkább beadtam a derekamat.
- Cecília, te most Davidel mész.. - be sem fejezhettem, a kislány máris tiltakozott.
- Nem foglak itt hagyni!
- Figyelj rám. Nekem az a legjobb ha te otthon leszel végre. Kérlek Cecíl.. Chris majd vigyáz rám. - néztem hátra a fiúra, aki bólintott egyet. Erre a kislány mosolyogva bólintott és megfogta David kezét.
- Köszönöm. - néztem rá. Fészkelödni kezdtem, mert már teljesen elzsíbadtam, de a fájdalom nem engedte. Két erős kar fonódott körém és óvatosan emelt meg.
- Chris! Azzonal tegyél le! - kaptam észbe.
- Madd. Máskor veszekedj, köss belém. Most viszont engedd, hogy segítsek neked. - nézett rám.
- Legyen. De csak most az egyszer.
Elnevette magát és egy édes mosoly jelent meg az arcán. Leült és óvatosan az éleb fektetett. A fejemet a mellkasára vonta és kezeivel átkarolt, úgy próbált melegíteni.
Bármennyire is nem kedvelem és nem emgedném neki ezt a szítuációt máskor, most nagyon is jól esett. Közelebb húzodtam hozzá amit ő egyáltalán nem bánt.
Az utolsó emlékkép amit láttam, az az volt, hogy Cecília mosolyogva nézett minket, majd a szemhélyamra egy jókora súly nehezedett és szép lassan lecsukódtak.

2015. december 3., csütörtök

Közérdekű kijelentés #2 - avagy egy rövid ismertető

Sziasztok manók! ^-^


Ismét jöttem, és ismét nem a résszel. Csak most valamivel jóval több indokom van rá. Ugye a nyolcadikos élet nem a legkönnyebb, de most nem a sulira panaszkodom hanem leginkább magamra. Ingen egy szörnyen lusta ember vagyok, de! De. Ezt még nem akartam közölni, de decemberben lezárul az első évad a történetből. Szóval senki se szomorkodjon, mert hamarosan jövök a részekkel. 
De az ittlétemnek más oka van. Pár hete, már lassacskán két hónapja adminkodom a Stay Strong blogon. A blogon most három versenyt is találhattok, egy Novellaverseny és 2.Blogverseny-t és Kvíz - verseny-t. Nézzetek be, s ha elnyerte tetszéseteket jelentkezzetek :) 


2015. november 17., kedd

10. fejezet

Most már hiszek az időseknek. Mindig azt mondták, hogy amilyen idő van kint olyan a kedvünk is. És csak most értettem meg igazán.
Kint tombolt a vihar. Havazott, de nagyon aprókat. A szél pedig kegyetlenül fújt. Az utakat eltorlaszolta a nagy hó és a közlekedés is alig élt. A kocsik folytonosan dudáltak, míg jót egy hókotró. Az emberek pedig sietősen szedték a lábukat, hogy minél hamarabb az otthonaikban  lehessenek.  
Ugye mindenki számára érthető volt ez a metafora? 
Az idegeim úgy pattogtak akár egy megbolondult labda. De mit tehettem? Semmit. Itt vagyok egy szórakozóhelyen a fiukkal és biliárdozunk. Pontosítok. Biliárdoznánk ha mondjuk David nem beszélne legalább egy bő fél órája valami Alexissel.
-Vigyázz mert a végén felrobbansz. – hajolt oda Chris nevetve.
- Örülnél neki mi? – kérdeztem egy halk morgás kíséretében.  – Azt se tudom, hogy mit keresek. Te jó ég! – fogtam meg a fejem. – Teljesen hülye vagyok. Karácsony van. Azt se tudom, hogy minek jöttem ki a házból. 
- Lehetne valami érthető nyelven is mondani? - fordult felém.
- Nem fogom még egyszer elmondani.
- Szóval az a csók miatt vagy így ki..
- Te láttad? - néztem rá hihetetlenül. 
- Persze, hogy láttam. 
- De az magánügy volt. - löktem meg.
- Egy : Ne lökdöss! Kettő : Ha igazán magánügy akkor nem az utcán, mindenki szeme láttára történik.
- Attól még magánügy. Arghh!
Felkaptam a kabátomat és kifele vettem az irányt. 
- Hova mész? 
- El innen. - mondtam úgy, hogy közben meg sem fordultam.
Kivágtam az ajtót és kiléptem a fagyos hidegbe. Hiába van globális felmelegedés világ szinten, itt meg lehet fagyni.
Holnap tudunk találkozni? Küldtem el az üzenet. 
Persze. A kávézóban? Jött rá azonnal a válasz.
11:30-ra legyél ott. 
Elraktam a telefont és tovább sétáltam hazafelé. Perceken belül egy ütést éreztem a hátamon. Ez nem lehet igaz! - gondoltam. Nem foglalkoztam velük csak mentem tovább. Válaszul csak még egy hógolyó csattant a hátamon. 
- Most komolyan srácok.. - megfordultam de a mondandóm prüszkölésbe torkollott. Leráztam a sálamról a havat. 
- Ugye tudjátok, hogy nem vagytok viccesek, igaz?
Nevetve megrázták a fejüket, majd egy újabb hógolyóért lehajoltak a földre. 
Szóval harcot akartok? Legyen. 
Amíg ők a "fegyvereiket" gyártották addig én elbújtam egy közeli fa mögé és elkezdtem e frissen hulló havat gömb alakba formázni. 
A hócsata egyik percről a másikra csak úgy jött. Mindenki dobbot mindenkit. Előnyömre vált, hogy tesin mindig a maximálisat hoztam ki dobásból, mert most csak azért kellet aggódnom, hogy el ne találjanak. Ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült csak, mert három fiúval az ember nem tud mit kezdeni.
- Na jó srácok!  emeltem fel a kezem védekezés képen. - Ebből most legyen elég. 
De mintha a falhoz beszéltem volna. David hirtelen maga elé rántott, hogy engem találjanak el a hógolyók. De elvesztette az egyensúlyát és a legnagyobb hókupacba borultunk. A másik két fiú ezt látva beugrottak mellénk és hóangyalt kezdtek el készíteni.
- Komolyan mintha ötévesek vennének körül. - tápászkodtam fel. Lesepertem magamról a havat. - Ha miattatok megfázom, én nem tudom mit csinálok veletek..
- Nyugi, már Madd. Lazulj egy kicsit. - szólt rám David.
- Kössz, de ha ebből áll akkor inkább nem. - fintorodtam el.


***

A tegnap hazaérve probáltam menteni a menthetőt, de nem igazán jött össze. Először ledobtam magamról az agyonázott ruhadarabokat és vettem egy forró fürdőt. Ezt követően bekuckoltam magam a kisebbik vendégszobába ( mivel az a legmelegebb az egész házban, na meg onnan van a legszebb kilátás ) egy kancsó forró teával, laptoppal és temérdek olvasnivalóval. De mind hiába.
Természetesen másnapra már szipogtam és a hangom sem volt már az eredeti. Lázam ugyan nem volt és az erőm sem hagyott el, de látni lehetett rajtam, hogy nem vagyok teljesen jól. 
Reggel meg egy megölöm a fiúkat érzésben keltem és hullafáradtan cammogtam le a földszintre.
- Veled meg mi lett? - fürkészett az anyám.
- Fiúk. - morogtam bele a bögrémbe. 
- Nem értem mi a bajod velük. Nagyon aranyosak.
- Ha te mondod. - hagytam rá, mert most kevésbé volt kedvem ezen vitatkozni.
Reggeli után nekifogtam készülödni és 11:20-kor már a kávézóban ültem Tomira várva. Nem öltöztem melegen, mivel nem terveztem máshová is elmenni, de ez mint utóbb kiderül rossz döntés volt. Nagyon rossz.
Tomi jó szokásához híven két kerek percet késet. 
- Rég itt vagy? - kérdezte amint leült velem szemben lévő helyre.
- Az előbb érkeztem. - szépítettem a válaszon.
- Mi lett a hangoddal? - ráncolta össze a homlokát és úgy fürkészet. 
- Hosszú történet. - legyintettem. Jobb ötletnek találtam nem elmondani, hogy igazából három fiúval csatáztam, mert a jelek szerint így sem csípi őket. 
- De gondolom nem azért hívtál, hogy erről beszélgessünk.
- Nem. - sütöttem le a szemem. - A tegnapi nap..
- Figyelj. - szakított félbe. - Sajnálom, hogy megcsókol..
Csak ezt ne.
- Tomi! Szó sincs róla, hogy sajnálom vagy, hogy el akarom felejteni. Azt szerettem mondani, hogy örülök, hogy kimutattad az érzéseidet, mert.. mert.. -kerestem a szavakat. - Nagyon zűrős ez az időszakom. De én még nem állok készen egy párkapcsolatra. - mondtam ki.
- Egyszerűen csak időt kérek tőled. - folytattam be. - És itt nem az fog következni, hogy azért legyünk barátok, mert utálom a klisés jeleneteket. 
Erre elnevette magát és megtört a jég.
- Persze, hogy kapsz időt. - mosolygott rám. Visszamosolyogtam. - Rendeltél már?
Válaszol csak felemeltem a már üres bögrémet.
- De szerintem kérek még.. - egyet csipogott a telefonom. üzenetem jött. Felraktam a mutató ujjamat, jelezve, hogy várjon egy pillanatot. Előhalásztam a telefonomat.
Egy új üzenet. Feladó : Liza. Mit akarhat?
S.O.S. Gyere minél hamarabb Karolához!
- Mennem kell! - pattantam azonnal fel. 
- Mi? - nézett rám a fiú értetlenül. 
- Igen. Most... Majd később elmagyarázom!
Felkaptam a kabátomat és a táskámat és lélekszakadva rohantam az erdő felé. 10 perc alatt meg is tettem az amúgy 20 perces utat. A ház előtt pár méterrel álltam meg erőt meríteni. De így is tökéletesen feltűnt, hogy négyen állnak ott. 
- Mi történt? És ti mégis mit kerestek itt? - néztem a két amerikai fiúra. 
- Én hívtam őket. - szólalt meg Liza. Én egy amolyan "És esetleg még mondasz valamit?" fejjel meredtem rá, mire folytatta : 
- Ide jöttem.. Jöttünk Márkal és zárva volt Karola ajtaja. Kiáltottuk de senki sem válaszolt. Erre bepánikoltam és hívtalak titeket. - ismertette a tényeket.
- Mióta vagy itt? - kérdeztem.
- Elég ideje ahhoz, hogy aggódjak. - felelte.
- A hátsó ablaknál van pótkulcs. - hátra szaladtam és elvettem.
Beraktam a zárba, kettőt fordítottam rajta majd egy kattanással jelezte, hogy kinyílt az ajtó. Mindannyian bementünk. 
A ház üresen állt. Egy lélek se volt sehol. 
- Mégis hol lehet? - fakadt ki mire kétszer is átkutattuk az egész házat. 
- Soha nem szokott elmenni. Főleg nem ennyi időre. - aggódalmaskodott Liza is. - És Cecil sincs sehol...
- Pontosan kit is keresünk? - kérdezett rá  David.
- Egy idős nénit. 
- És ti honnan is ismeritek? - nézett felváltra rám és Lizre Márk. 
- Nem mindegy? - kérdeztem most már ingerülten.
- Nem. A múltkori dolog után úgy érzem, hogy jogom van..
- Tudod semmire nincs jogod! - csattantam fől. - Az a múltkori az volt, hogy eltitkoltátok előlem egy nagyon fontos dolgot! A legjobb barátotok elől! Ne is merd a két helyzetet összehasonlítani! - kiabáltam rá könnyes szemekkel, majd sarkon fordultam és kirohantam a házból.

 -Neked mègis mi a bajod? - jött utánam David.
- Semmi. - füllentettem szem rebbenés nélkül.
- Aha , látom.
- Te.. - mondtam ki egy csöpp hezitálás után. - ..is. 
- Hogy? - èrtetlenkedet.
- Úgy ahogy mondom.
- Ó már megbocsáss de , alig egy napja vagyok itt , abból max 40 percet töltöttünk egy lègtèrben. Mégis mivel tudtalak felidegesíteni?
- Avval , hogy szeretlek...
Mikor kimondtam , mintha hidegebb lett volna , pedig nem èpp egy leányálom idő volt. Ès rá kellett jönnöm , hogy ez nem èpp a legjobb fogalmazás volt.
- Mi van? - akadt ki ,megjegyzem jogosan. - Hogy..? Mièrt..? Mikor..?
- Nem èrted. - fordultam felè. - Szeret...
- Ezt már hallottam. - mondta.
-...elek. Szerettelek. Mármint most már nem. - magyaráztam.
- Most komolyan Madd. Ne szórakozz! Miről zagyválsz itt ősze-vissza? Most akkor szeretsz vagy nem?
- Nem tudom. -  mondtam ki. - Az van , hogy a semmiből jelentetek meg ès teljesen össze vagyok zavarodva! - kiáltottam rá. - Igen. Szeretelek. Nagyon is. De aztán közöldet velem , hogy olyan vagyok mintha a húgod lennèk ès pik-pakra elköltöztetek. Ès ez teljesen összezavarodtam. Most meg itt vagy te , Tomi ès Márkèkal sem tudom , hogy hányadán állak!Ès odabent meg azt sem tudom , hogy mi folyik. Ez.. - makogtam.. - Ez nekem már sok.
- Csak egy fèle kèppen tudhatjuk meg , hogy most hogy èrzel. - mondta egy kisebb hallgatás után.
A hangja teljesen nyugodt volt. Ilyesztően nyugodt. Már-már azt kívántam bár csak inkább kiabálna velem.
Letöröltem az arcomról a kosza könnycseppeket.
- Igen? Ès mègis hogyan??
Intett a kezèvel , hogy lèpjek közelebb.
Megtettem. 
A következő az volt, hogy megcsókolt. 
Alig érte el a szám a száját tudtam. Tudtam, hogy mit is érzek valójában.


Ahogy elváltunk egymástól hátraléptem egy lépést és rámosolyogtam. Nyitottam a szám, hogy elmondjam de valami elvonta a figyelmemet. 
A ház mellett egy ősvény húzodott, nyáron mindig ott mentünk be az erdőbe.  Mi van ha... Mi van ha most is odament? 
Kikerültem Davidet és odarohantam. Az ősvény kezdeténél Karola néni kötött sála pihent a hóban. 
- Szólnunk kell a többieknek. - néztem Davidra és vissza szaladtam a házba. 
- Tudom hol keressük! - szinte beestem a házba annyira siettem. Felvettem a kabátomat és indulásra kész lettem.
- Figyelj csak Margit. Szeretnék bocsánatott kérni, nos mindenért. - állt elém Márk.
- Ígérem, hogy mindent megbeszélünk csak legyen vége ennek az izének.
- Merre kéne menjünk? - kérdezte Liza.
- A tisztás felé. Csak arra mehetett. 
- Akkor gyerünk. - s egyre sietősebben szedte a lábát.
- Remélem. - tettem még hozzá magamban és követtem őket. 

Minél többet mentünk annál jobban havazott és kezdett besőtétedni. Azt hittük sosem találjuk meg, amikor Márk, így szól :
- Ott látok valakit.
Mindannyian odarohantunk. A földön Karola néni feküdt és körülötte a hó pirosban pompázott.
- Úristen! - térdelt le mellé Liza. 
- Lélegzik. - néztem meg azonnal. Tekintetemet a véres lábára vezettem. - Állatharapás. - állapítottam meg.
- Itt nincs térerő. - szólt Márk. 
- Mit csináljunk? - páníkolt be Liza.
Davis és Chris is tehetetlenül néztek rám.
 Márk. - fordultam a fiú felé. - Azonnal indulj és hozz segítséget! Menj!
- Mindenki adja ide a sálát! - utasítottam tovább. A sálakkal lekötöttem a lábát, hogy elállítsam a vérzést.
- Fiúk megtudjátok emelni? - kérdeztem. 
Bólintottak.
Négyen lassan, de bíztosan a házhoz vittük a még mindig eszméletlen Karola nénit. Lefektettük az ágyra. A fiúk tüzet gyújtottak a kazánba, hogy felmelegdjen a ház. Mi Lizával betakargattuk, Liza teát főzőtt míg én a kötözést próbáltam megoldani. Néha mégis jól fog az a sok orvosi könyv, gondoltam. 
- Na hogy van? - ült le mellém Liza miután mindent elvégeztünk. 
- Még mindig nem mozdul. - hajtottam le a fejem és a sírás kerülgetett. Hol van már Márk?
- Hé!- ölelte át a vállamat. - Megoldjuk. 
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de csak bólintottam. 
- Cecíl..- hallottuk meg Karola néni rekedt hangját, amint a cicája nevét mondja.
- Óh, hála az égnek, hogy jól vagy. - fogtam meg a kezét. 
- Hol van Cecíl? - kérdezte úgy, ahogy csak az ereje megengette.
- Nem tudom, De..
- Margitka.. Kérlek.. Hozd vissza nekem.. Az erdőben.. - próbált beszélni, de így is tudtam, hogy mi a dolgom. 
- Visszahozom. Ígérem. - elengedtem a kezét. Felálltam, felvettem a kabátomat.
- Madd! Mégis hova mész? - kérdezte Chris.
- Megkeresem Cecílt. - feleltem egyszerűen.
- Nem mehetsz ki ilyen időben. - fogta meg a kezem.
- Megígértem neki. - mondtam teljesen nyugodtan. - Vigyázzatok rá. 
Azzal sarkon fordultam és kimentem a fagyos hidegbe.

Csak sétáltam és sétáltam. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. De azt biztosra tudtam, ha hazaérek egy örökké valóságig szobafogságot kapok. Hirtelen nem figyeltem és a kabátom beakadt egy faágba. Ráncigáltam, próbáltam kiszedni. Erősen megrántottam mire a földre borultam, ahol volt egy bemélyesedés. Ez az! Nyúl üreg. Cecíl biztos egy nyúl üregben bújt el. Felálltam, körülnéztem, hátha be tudom tájolni magam, sikerült így elindultam a tisztás felé ami tele van nyúl üregekkel. 
- Cecíl.. cicic.. - szólítottam a macskát. Egy kis idő után halk nyávogást hallottam. Megpillantottam a macskát. Levettem a fejemről a sapkát és beleraktam a jéghideg cicust. 
- Jól van..- simítottam végig rajta.- Már csak haza kell menünk. Csak tudnám merre, 
Ez utóbbit inkább már magamnak céloztam.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el mire a házhoz értem, de az bíztos, hogy kellőképpen átfagytam. A ház előtt két autó állt. Egy rendőrkocsi és az anyámé. Láttam amint az anyám a rendőrrel beszélt, de ők csak akkor vettek észre mire odaértem közvetlen melléjük. 
- Ó Margaretta! Hála az égnek, hogy előkerültél. Soha többé ne csinálj ilyeneket. - ölelt át szorosan.
- Megígérem, de anya ... a macska.. összenyomod. 
- Ó, igaz is. - engedett el.
- Te vagy az a kislány aki ellátta a sebesültet? - lépett oda hozzánk a rendőr.
- Igen, Én.
- Nos ez esetben had gratuláljak. Nagy segítségett tett ezzel mindenkinek, és had dícsérjem meg az ügyességét. 
- Igazán köszönöm.
- Nos mi köszönjük. Azt ajánlóm most már menjen haza és pihenje ki magát.
- Úgy lesz. - mosolyogtam rá, majd a kocsink felé vettem az irányt. 
De megtorpantam. A kocsinak dőlve állt egymagába Chris és engem nézett.
- Te mit keres itt? - kérdeztem amint odaértem. 
- Gondoltam el kell majd az erősítés. - felelte, kivette a kezemből a mezemből a macskát majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. 
- Köszönöm. - mosolyodtam rá mielőtt beszálltam volna.
- Ugyan. Ne nekem köszönd. Te voltál az aki megmentette. De egy nap veszélybe sodrod majd magad ezzel a makacssággal. 
- Azt mondod? - kérdeztem még mindig mosolyogva.
- Azt. Na szállj már be. - utasított, de már ő is mosolygott. 
Felnéztem az égre. Újra elkezdett havazni. - állapítottam meg, majd beszálltam a kocsiba.


Otthon mindenki ott volt. Ahogy beléptem az ajtó Cecília rohant nekem és szorosan ölelt meg.
- Ó. Elfelejtettem mondani, hogy mennyire várt már. - lépett mellém Chris.
Mosolyogva megráztam a fejem és szorosan magamhoz öleltem a kislányt.
Megegyeztem mindenkivel, hogy holnap majd mindent elmesélek, csak most hagyjanak egy kicsit pihenni. Szerencsémre mindenki belement így nyugodtan elhelyezkedtem a nappaliban az ablak elé egy bögre forró kakaóval és a többieket figyeltem.

- Miért vagy szomorú? - lépett oda hozzám Cecília. 
- Nem vagyok. - ráztam meg a fejem és magamra erőltettem egy apró mosolyt. 
- Látom rajtad, hogy az vagy. - makacskodott.
- Csak.. Elvesztettem ma valamit amit nagyon szerettem. 
Egy fénykép volt az. Én és a nagyi voltunk rajta, mikor még két éves voltam. Beraktam a kabátzsebembe egyszer ma meg elvesztettem. 
- Mi volt az?
- Egy kép. Egy nagyon régi kép. 
- Akarod, hogy megkeresem. - kérdezte és az a kis ártatlan arcal ahogy nézett rám, kedvem lett volna egész nap azt nézni.
- Nem kell. De nagyon köszönöm. - mosolyodtam rá.
- De akkor ne légy szomorú. - fogta meg egy kosza tincsemet.
- Megígérem, hogy nem leszek az.

Mindenki elment. kívéve Christ meg Carteréket akik nálunk éjszakáznak, így nem láttam tovább értelmét, hogy tovább fent legyek. Bögrével a kezembe megindultam felfelé, de meghallottam anyám aggódó hangját és inkább visszamentem a nappaliba. Telefonon beszélt valakivel és az arcát ítélve semmi jó nem történt. Mindannyian akik a házban tartozkodtunk vártuk, hogy letegye a telefont és mondjon valamit.
- Na? Mit mondtak? - sürgettem. 
- Cecília... -nyelt egy nagyot. 
- Mi van Cecíliával? - meredtem rá.
- Eltűnt.
A hirtelen beállt csendet a pohár csörömpölése zavart meg, ami a kezemből a földre hullott és darabokra tört szét.