10. fejezet

Most már hiszek az időseknek. Mindig azt mondták, hogy amilyen idő van kint olyan a kedvünk is. És csak most értettem meg igazán.

Kint tombolt a vihar. Havazott, de nagyon aprókat. A szél pedig kegyetlenül fújt. Az utakat eltorlaszolta a nagy hó és a közlekedés is alig élt. A kocsik folytonosan dudáltak, míg jót egy hókotró. Az emberek pedig sietősen szedték a lábukat, hogy minél hamarabb az otthonaikban  lehessenek.  

Ugye mindenki számára érthető volt ez a metafora? 

Az idegeim úgy pattogtak akár egy megbolondult labda. De mit tehettem? Semmit. Itt vagyok egy szórakozóhelyen a fiukkal és biliárdozunk. Pontosítok. Biliárdoznánk ha mondjuk David nem beszélne legalább egy bő fél órája valami Alexissel.

-Vigyázz mert a végén felrobbansz. – hajolt oda Chris nevetve.

- Örülnél neki mi? – kérdeztem egy halk morgás kíséretében.  – Azt se tudom, hogy mit keresek. Te jó ég! – fogtam meg a fejem. – Teljesen hülye vagyok. Karácsony van. Azt se tudom, hogy minek jöttem ki a házból. 
- Lehetne valami érthető nyelven is mondani? - fordult felém.
- Nem fogom még egyszer elmondani.
- Szóval az a csók miatt vagy így ki..
- Te láttad? - néztem rá hihetetlenül. 
- Persze, hogy láttam. 
- De az magánügy volt. - löktem meg.
- Egy : Ne lökdöss! Kettő : Ha igazán magánügy akkor nem az utcán, mindenki szeme láttára történik.
- Attól még magánügy. Arghh!
Felkaptam a kabátomat és kifele vettem az irányt. 
- Hova mész? 
- El innen. - mondtam úgy, hogy közben meg sem fordultam.
Kivágtam az ajtót és kiléptem a fagyos hidegbe. Hiába van globális felmelegedés világ szinten, itt meg lehet fagyni.
Holnap tudunk találkozni? Küldtem el az üzenet. 
Persze. A kávézóban? Jött rá azonnal a válasz.
11:30-ra legyél ott. 
Elraktam a telefont és tovább sétáltam hazafelé. Perceken belül egy ütést éreztem a hátamon. Ez nem lehet igaz! - gondoltam. Nem foglalkoztam velük csak mentem tovább. Válaszul csak még egy hógolyó csattant a hátamon. 
- Most komolyan srácok.. - megfordultam de a mondandóm prüszkölésbe torkollott. Leráztam a sálamról a havat. 
- Ugye tudjátok, hogy nem vagytok viccesek, igaz?
Nevetve megrázták a fejüket, majd egy újabb hógolyóért lehajoltak a földre. 
Szóval harcot akartok? Legyen. 
Amíg ők a "fegyvereiket" gyártották addig én elbújtam egy közeli fa mögé és elkezdtem e frissen hulló havat gömb alakba formázni. 
A hócsata egyik percről a másikra csak úgy jött. Mindenki dobbot mindenkit. Előnyömre vált, hogy tesin mindig a maximálisat hoztam ki dobásból, mert most csak azért kellet aggódnom, hogy el ne találjanak. Ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült csak, mert három fiúval az ember nem tud mit kezdeni.
- Na jó srácok!  emeltem fel a kezem védekezés képen. - Ebből most legyen elég. 
De mintha a falhoz beszéltem volna. David hirtelen maga elé rántott, hogy engem találjanak el a hógolyók. De elvesztette az egyensúlyát és a legnagyobb hókupacba borultunk. A másik két fiú ezt látva beugrottak mellénk és hóangyalt kezdtek el készíteni.
- Komolyan mintha ötévesek vennének körül. - tápászkodtam fel. Lesepertem magamról a havat. - Ha miattatok megfázom, én nem tudom mit csinálok veletek..
- Nyugi, már Madd. Lazulj egy kicsit. - szólt rám David.
- Kössz, de ha ebből áll akkor inkább nem. - fintorodtam el.

***

A tegnap hazaérve probáltam menteni a menthetőt, de nem igazán jött össze. Először ledobtam magamról az agyonázott ruhadarabokat és vettem egy forró fürdőt. Ezt követően bekuckoltam magam a kisebbik vendégszobába ( mivel az a legmelegebb az egész házban, na meg onnan van a legszebb kilátás ) egy kancsó forró teával, laptoppal és temérdek olvasnivalóval. De mind hiába.
Természetesen másnapra már szipogtam és a hangom sem volt már az eredeti. Lázam ugyan nem volt és az erőm sem hagyott el, de látni lehetett rajtam, hogy nem vagyok teljesen jól. 
Reggel meg egy megölöm a fiúkat érzésben keltem és hullafáradtan cammogtam le a földszintre.
- Veled meg mi lett? - fürkészett az anyám.
- Fiúk. - morogtam bele a bögrémbe. 
- Nem értem mi a bajod velük. Nagyon aranyosak.
- Ha te mondod. - hagytam rá, mert most kevésbé volt kedvem ezen vitatkozni.
Reggeli után nekifogtam készülödni és 11:20-kor már a kávézóban ültem Tomira várva. Nem öltöztem melegen, mivel nem terveztem máshová is elmenni, de ez mint utóbb kiderül rossz döntés volt. Nagyon rossz.
Tomi jó szokásához híven két kerek percet késet. 
- Rég itt vagy? - kérdezte amint leült velem szemben lévő helyre.
- Az előbb érkeztem. - szépítettem a válaszon.
- Mi lett a hangoddal? - ráncolta össze a homlokát és úgy fürkészet. 
- Hosszú történet. - legyintettem. Jobb ötletnek találtam nem elmondani, hogy igazából három fiúval csatáztam, mert a jelek szerint így sem csípi őket. 
- De gondolom nem azért hívtál, hogy erről beszélgessünk.
- Nem. - sütöttem le a szemem. - A tegnapi nap..
- Figyelj. - szakított félbe. - Sajnálom, hogy megcsókol..
Csak ezt ne.
- Tomi! Szó sincs róla, hogy sajnálom vagy, hogy el akarom felejteni. Azt szerettem mondani, hogy örülök, hogy kimutattad az érzéseidet, mert.. mert.. -kerestem a szavakat. - Nagyon zűrős ez az időszakom. De én még nem állok készen egy párkapcsolatra. - mondtam ki.
- Egyszerűen csak időt kérek tőled. - folytattam be. - És itt nem az fog következni, hogy azért legyünk barátok, mert utálom a klisés jeleneteket. 
Erre elnevette magát és megtört a jég.
- Persze, hogy kapsz időt. - mosolygott rám. Visszamosolyogtam. - Rendeltél már?
Válaszol csak felemeltem a már üres bögrémet.
- De szerintem kérek még.. - egyet csipogott a telefonom. üzenetem jött. Felraktam a mutató ujjamat, jelezve, hogy várjon egy pillanatot. Előhalásztam a telefonomat.
Egy új üzenet. Feladó : Liza. Mit akarhat?
S.O.S. Gyere minél hamarabb Karolához!
- Mennem kell! - pattantam azonnal fel. 
- Mi? - nézett rám a fiú értetlenül. 
- Igen. Most... Majd később elmagyarázom!
Felkaptam a kabátomat és a táskámat és lélekszakadva rohantam az erdő felé. 10 perc alatt meg is tettem az amúgy 20 perces utat. A ház előtt pár méterrel álltam meg erőt meríteni. De így is tökéletesen feltűnt, hogy négyen állnak ott. 
- Mi történt? És ti mégis mit kerestek itt? - néztem a két amerikai fiúra. 
- Én hívtam őket. - szólalt meg Liza. Én egy amolyan "És esetleg még mondasz valamit?" fejjel meredtem rá, mire folytatta : 
- Ide jöttem.. Jöttünk Márkal és zárva volt Karola ajtaja. Kiáltottuk de senki sem válaszolt. Erre bepánikoltam és hívtalak titeket. - ismertette a tényeket.
- Mióta vagy itt? - kérdeztem.
- Elég ideje ahhoz, hogy aggódjak. - felelte.
- A hátsó ablaknál van pótkulcs. - hátra szaladtam és elvettem.
Beraktam a zárba, kettőt fordítottam rajta majd egy kattanással jelezte, hogy kinyílt az ajtó. Mindannyian bementünk. 
A ház üresen állt. Egy lélek se volt sehol. 
- Mégis hol lehet? - fakadt ki mire kétszer is átkutattuk az egész házat. 
- Soha nem szokott elmenni. Főleg nem ennyi időre. - aggódalmaskodott Liza is. - És Cecil sincs sehol...
- Pontosan kit is keresünk? - kérdezett rá  David.
- Egy idős nénit. 
- És ti honnan is ismeritek? - nézett felváltra rám és Lizre Márk. 
- Nem mindegy? - kérdeztem most már ingerülten.
- Nem. A múltkori dolog után úgy érzem, hogy jogom van..
- Tudod semmire nincs jogod! - csattantam fől. - Az a múltkori az volt, hogy eltitkoltátok előlem egy nagyon fontos dolgot! A legjobb barátotok elől! Ne is merd a két helyzetet összehasonlítani! - kiabáltam rá könnyes szemekkel, majd sarkon fordultam és kirohantam a házból.

 -Neked mègis mi a bajod? - jött utánam David.

- Semmi. - füllentettem szem rebbenés nélkül.

- Aha , látom.

- Te.. - mondtam ki egy csöpp hezitálás után. - ..is. 

- Hogy? - èrtetlenkedet.

- Úgy ahogy mondom.

- Ó már megbocsáss de , alig egy napja vagyok itt , abból max 40 percet töltöttünk egy lègtèrben. Mégis mivel tudtalak felidegesíteni?

- Avval , hogy szeretlek...

Mikor kimondtam , mintha hidegebb lett volna , pedig nem èpp egy leányálom idő volt. Ès rá kellett jönnöm , hogy ez nem èpp a legjobb fogalmazás volt.

- Mi van? - akadt ki ,megjegyzem jogosan. - Hogy..? Mièrt..? Mikor..?

- Nem èrted. - fordultam felè. - Szeret...

- Ezt már hallottam. - mondta.

-...elek. Szerettelek. Mármint most már nem. - magyaráztam.

- Most komolyan Madd. Ne szórakozz! Miről zagyválsz itt ősze-vissza? Most akkor szeretsz vagy nem?

- Nem tudom. -  mondtam ki. - Az van , hogy a semmiből jelentetek meg ès teljesen össze vagyok zavarodva! - kiáltottam rá. - Igen. Szeretelek. Nagyon is. De aztán közöldet velem , hogy olyan vagyok mintha a húgod lennèk ès pik-pakra elköltöztetek. Ès ez teljesen összezavarodtam. Most meg itt vagy te , Tomi ès Márkèkal sem tudom , hogy hányadán állak!Ès odabent meg azt sem tudom , hogy mi folyik. Ez.. - makogtam.. - Ez nekem már sok.

- Csak egy fèle kèppen tudhatjuk meg , hogy most hogy èrzel. - mondta egy kisebb hallgatás után.

A hangja teljesen nyugodt volt. Ilyesztően nyugodt. Már-már azt kívántam bár csak inkább kiabálna velem.

Letöröltem az arcomról a kosza könnycseppeket.

- Igen? Ès mègis hogyan??

Intett a kezèvel , hogy lèpjek közelebb.
Megtettem. 
A következő az volt, hogy megcsókolt. 
Alig érte el a szám a száját tudtam. Tudtam, hogy mit is érzek valójában.

Ahogy elváltunk egymástól hátraléptem egy lépést és rámosolyogtam. Nyitottam a szám, hogy elmondjam de valami elvonta a figyelmemet. 
A ház mellett egy ősvény húzodott, nyáron mindig ott mentünk be az erdőbe.  Mi van ha... Mi van ha most is odament? 
Kikerültem Davidet és odarohantam. Az ősvény kezdeténél Karola néni kötött sála pihent a hóban. 
- Szólnunk kell a többieknek. - néztem Davidra és vissza szaladtam a házba. 
- Tudom hol keressük! - szinte beestem a házba annyira siettem. Felvettem a kabátomat és indulásra kész lettem.
- Figyelj csak Margit. Szeretnék bocsánatott kérni, nos mindenért. - állt elém Márk.
- Ígérem, hogy mindent megbeszélünk csak legyen vége ennek az izének.
- Merre kéne menjünk? - kérdezte Liza.
- A tisztás felé. Csak arra mehetett. 
- Akkor gyerünk. - s egyre sietősebben szedte a lábát.
- Remélem. - tettem még hozzá magamban és követtem őket. 

Minél többet mentünk annál jobban havazott és kezdett besőtétedni. Azt hittük sosem találjuk meg, amikor Márk, így szól :
- Ott látok valakit.
Mindannyian odarohantunk. A földön Karola néni feküdt és körülötte a hó pirosban pompázott.
- Úristen! - térdelt le mellé Liza. 
- Lélegzik. - néztem meg azonnal. Tekintetemet a véres lábára vezettem. - Állatharapás. - állapítottam meg.
- Itt nincs térerő. - szólt Márk. 
- Mit csináljunk? - páníkolt be Liza.
Davis és Chris is tehetetlenül néztek rám.
 Márk. - fordultam a fiú felé. - Azonnal indulj és hozz segítséget! Menj!
- Mindenki adja ide a sálát! - utasítottam tovább. A sálakkal lekötöttem a lábát, hogy elállítsam a vérzést.
- Fiúk megtudjátok emelni? - kérdeztem. 
Bólintottak.
Négyen lassan, de bíztosan a házhoz vittük a még mindig eszméletlen Karola nénit. Lefektettük az ágyra. A fiúk tüzet gyújtottak a kazánba, hogy felmelegdjen a ház. Mi Lizával betakargattuk, Liza teát főzőtt míg én a kötözést próbáltam megoldani. Néha mégis jól fog az a sok orvosi könyv, gondoltam. 
- Na hogy van? - ült le mellém Liza miután mindent elvégeztünk. 
- Még mindig nem mozdul. - hajtottam le a fejem és a sírás kerülgetett. Hol van már Márk?
- Hé!- ölelte át a vállamat. - Megoldjuk. 
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de csak bólintottam. 
- Cecíl..- hallottuk meg Karola néni rekedt hangját, amint a cicája nevét mondja.
- Óh, hála az égnek, hogy jól vagy. - fogtam meg a kezét. 
- Hol van Cecíl? - kérdezte úgy, ahogy csak az ereje megengette.
- Nem tudom, De..
- Margitka.. Kérlek.. Hozd vissza nekem.. Az erdőben.. - próbált beszélni, de így is tudtam, hogy mi a dolgom. 
- Visszahozom. Ígérem. - elengedtem a kezét. Felálltam, felvettem a kabátomat.
- Madd! Mégis hova mész? - kérdezte Chris.
- Megkeresem Cecílt. - feleltem egyszerűen.
- Nem mehetsz ki ilyen időben. - fogta meg a kezem.
- Megígértem neki. - mondtam teljesen nyugodtan. - Vigyázzatok rá. 
Azzal sarkon fordultam és kimentem a fagyos hidegbe.

Csak sétáltam és sétáltam. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. De azt biztosra tudtam, ha hazaérek egy örökké valóságig szobafogságot kapok. Hirtelen nem figyeltem és a kabátom beakadt egy faágba. Ráncigáltam, próbáltam kiszedni. Erősen megrántottam mire a földre borultam, ahol volt egy bemélyesedés. Ez az! Nyúl üreg. Cecíl biztos egy nyúl üregben bújt el. Felálltam, körülnéztem, hátha be tudom tájolni magam, sikerült így elindultam a tisztás felé ami tele van nyúl üregekkel. 
- Cecíl.. cicic.. - szólítottam a macskát. Egy kis idő után halk nyávogást hallottam. Megpillantottam a macskát. Levettem a fejemről a sapkát és beleraktam a jéghideg cicust. 
- Jól van..- simítottam végig rajta.- Már csak haza kell menünk. Csak tudnám merre, 
Ez utóbbit inkább már magamnak céloztam.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el mire a házhoz értem, de az bíztos, hogy kellőképpen átfagytam. A ház előtt két autó állt. Egy rendőrkocsi és az anyámé. Láttam amint az anyám a rendőrrel beszélt, de ők csak akkor vettek észre mire odaértem közvetlen melléjük. 
- Ó Margaretta! Hála az égnek, hogy előkerültél. Soha többé ne csinálj ilyeneket. - ölelt át szorosan.
- Megígérem, de anya ... a macska.. összenyomod. 
- Ó, igaz is. - engedett el.
- Te vagy az a kislány aki ellátta a sebesültet? - lépett oda hozzánk a rendőr.
- Igen, Én.
- Nos ez esetben had gratuláljak. Nagy segítségett tett ezzel mindenkinek, és had dícsérjem meg az ügyességét. 
- Igazán köszönöm.
- Nos mi köszönjük. Azt ajánlóm most már menjen haza és pihenje ki magát.
- Úgy lesz. - mosolyogtam rá, majd a kocsink felé vettem az irányt. 
De megtorpantam. A kocsinak dőlve állt egymagába Chris és engem nézett.
- Te mit keres itt? - kérdeztem amint odaértem. 
- Gondoltam el kell majd az erősítés. - felelte, kivette a kezemből a mezemből a macskát majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. 
- Köszönöm. - mosolyodtam rá mielőtt beszálltam volna.
- Ugyan. Ne nekem köszönd. Te voltál az aki megmentette. De egy nap veszélybe sodrod majd magad ezzel a makacssággal. 
- Azt mondod? - kérdeztem még mindig mosolyogva.
- Azt. Na szállj már be. - utasított, de már ő is mosolygott. 
Felnéztem az égre. Újra elkezdett havazni. - állapítottam meg, majd beszálltam a kocsiba.


Otthon mindenki ott volt. Ahogy beléptem az ajtó Cecília rohant nekem és szorosan ölelt meg.
- Ó. Elfelejtettem mondani, hogy mennyire várt már. - lépett mellém Chris.
Mosolyogva megráztam a fejem és szorosan magamhoz öleltem a kislányt.
Megegyeztem mindenkivel, hogy holnap majd mindent elmesélek, csak most hagyjanak egy kicsit pihenni. Szerencsémre mindenki belement így nyugodtan elhelyezkedtem a nappaliban az ablak elé egy bögre forró kakaóval és a többieket figyeltem.

- Miért vagy szomorú? - lépett oda hozzám Cecília. 
- Nem vagyok. - ráztam meg a fejem és magamra erőltettem egy apró mosolyt. 
- Látom rajtad, hogy az vagy. - makacskodott.
- Csak.. Elvesztettem ma valamit amit nagyon szerettem. 
Egy fénykép volt az. Én és a nagyi voltunk rajta, mikor még két éves voltam. Beraktam a kabátzsebembe egyszer ma meg elvesztettem. 
- Mi volt az?
- Egy kép. Egy nagyon régi kép. 
- Akarod, hogy megkeresem. - kérdezte és az a kis ártatlan arcal ahogy nézett rám, kedvem lett volna egész nap azt nézni.
- Nem kell. De nagyon köszönöm. - mosolyodtam rá.
- De akkor ne légy szomorú. - fogta meg egy kosza tincsemet.
- Megígérem, hogy nem leszek az.

Mindenki elment. kívéve Christ meg Carteréket akik nálunk éjszakáznak, így nem láttam tovább értelmét, hogy tovább fent legyek. Bögrével a kezembe megindultam felfelé, de meghallottam anyám aggódó hangját és inkább visszamentem a nappaliba. Telefonon beszélt valakivel és az arcát ítélve semmi jó nem történt. Mindannyian akik a házban tartozkodtunk vártuk, hogy letegye a telefont és mondjon valamit.
- Na? Mit mondtak? - sürgettem. 
- Cecília... -nyelt egy nagyot. 
- Mi van Cecíliával? - meredtem rá.
- Eltűnt.
A hirtelen beállt csendet a pohár csörömpölése zavart meg, ami a kezemből a földre hullott és darabokra tört szét.