Egy kórházi szobában feküdtem. Egyedül voltam a szalonban. A falak szokásukhoz híven hófehérek voltak és mindenhol gépek és monitorok. Elfordítottam a fejem és megpillantottam anyát az egyik székben ülve. Próbáltam megköszörülni a torkomat de a szám annyira ki volt száradva, hogy egy hang se jött ki rajta.
Igen. Egy tipikus film részletet lehetett volna. De utálom én a kliséket!
Végül felhívtam magamra azzal a figyelmet, hogy az ujjamon lévő kis szerkezetet nekiütöttem az ágy fémrúdjának. Anya abban a percben ott termetet mellettem és megölelt. Kikiáltott valamit mire apa csak úgy berontott a szobába.
- Jaj, Margaretta! Tudod, hogy meg ijesztettél minket? Mégis mit képzeltél? - korholt anya azonnal.
- De ugye azért jól érzed magad? - aggodalmaskodott apa.
-Anya. Nem fogok egy kislányt kint hagyni, még ha ide is kerülök. - magyaráztam. - Esetleg nincs egy fájdalom csillapítotok? Szét robban a fejem.
A kezembe nyomott egy kis tabletát amit azonnal le is nyelte.
- Milyen nap van?
- 29-e. - felelte anyám. Apa meg kiment, hogy szóljon az orvosnak, hogy már felébredtem.
- Megkérdezzem, hogy milyen hónap? - ráncoltam össze a homlokom.
- Ne légy gyerekes. - szólt rám anyám. Aha, szóval december. Köszi a választ.
- És azt, hogy hogy kerültem ide. Mármint mennyit voltunk kint?
- Negyven percet. De már nem voltál magadnál mikor odaértek a mentősök.- felelte.
- És a többiek?
- Cecília jól van. Sőt több mint jól! Folyton vigyorog és ha nem ezt teszi akkor azt hajtogatja, hogy valamivel meg kell háláljam. A fiúk vissza mentek a szállodába, Elizáékat meg hazaküldtem, hogy pihenjenek egy keveset.
Bólintottam. Bejött az orvos, tett pár rutinos vizsgálatot. Mondta, hogy most azonnal hazamehetek és közölte, hogy örüljek, hogy a lábam nem tört el ennél jobban. Egy pár napig tolószékre kényszerülök, vagy csak egyszerűen nem kelek fel az ágyból. Aztán pedig jön a mankó.. Nagyszerű kilátások.
Bármennyire is tehetetlen vagyok 'majd elsírtam magam, hogy végre megint otthon vagyok. Vakkancs egyből farok csóválással köszöntött. Apa betolt a nappaliba, s sietett is ki onnan, hogy kinyissa az ajtót. Alexandráék víg hangja csapta meg a fülemet.
- Végre itthon láthatlak! - ölelt át Alexandra. - Komolyan nem értem, hogy hogyan szöktél ki a felügyeletem alatt. - ingatta a fejét.
- Ismerem a házam. - vontam vállat.
Mindenki kényelembe helyezte magát - kivéve engem, mivel meg se tudtam moccanni, annyira fájt mindenem - és elkeztünk beszélgetni. Eleinte a balesetről, de a végére már teljesen máshova jukadtunk ki.
- Köszönöm. - néztem fel Davidre amikor belesegített a tolószékbe. - Mindent. - tettem hozzá.
Mist indultak a repülőtérre, hogy holnapra már New Yorkban legyenek.
- Igazán nincs mit.
- És neked is. - mosolyogtam Chrisre. - Habár halálra idegesítettél... - tettem még hozzá. - Ki lehetett bírni.
- Ezt most bóknak veszem. - röhögte el magát.
Chris Davidra pillantott aki egy kicsit eldöntve a fejét üzent neki valamit, amire Chris hevesen megrázta a fejét.Búcsúzásul intett egyet majd sarkon fordult és elhagyta a szobát.
Daviddel ketten maradtunk. Egymásra néztünk, majd így szóltam hozzá :
- Eldöntöttem. - mondtam ki ezt az egy szót.
Halványan elmosolyodott majd lehajolt és hosszasan megölelt.
- Szívesen leszek valaki húga. - mondtam halkan. Erre csak jobban magához ölelt.
Csak szimplán intettem egyet mikor mindannyian beültek a kocsiba amely percek múlva kigördült az útra és sebesen eltávolodott a háztól.
Anya szólt, hogy Liza és Márk átjön hozzám. Ameddig őket vártam, begurultam - milyen érdekes kifejezés, gurultam heh - nehezen átültem a zongora elé és játszani kezdtem.
 |
| xxx |
- Úgy hiányoztál. - ölelt át szorosan.
- Te is nekem.- öleltem vissza. - És úgy sajnálok mindent.
A következő két órában mindent elmondtak. Hogy jöttek össze. Mióta tart ez az egész. Miért titkolták. Mindent. S én késégesen végighallgattam őket, közben pedig ledöbbentem, hogy mennyire is kötödik az ember a barátjához. Sokat nevettünk a pár óra alatt. Talán többet is mint máskor.
Mikor indultak haza Liza megfogadta, hogy a téli szünet alatt egy percre se fogok megszkapálni tőle. ezt én egy - újabb - öleleléssel díjaztam. Természetesen mielőtt végkép elmentek volna, emlékeztettem Márkot, hogy nehogy meg merje bántani a legjobb barátnőmet meg velem gyűlik meg a baja. Mit is mondhatnék. Az ember törött lábbal a legvadabb :)
Este már apa is felvitt a szobámba és végre magamra hagytak.
Nem mentem az ablakhoz és bámultam ki rajta szomorú pofával. Nem mentem az asztalomhoz jegyzeteket írkálni sem. Egyszerűen lefeküdtem az ágyba és a plafont kezdtem el tanulmányozni, miközben egyetlen dal kavargott a fejemben.
' I can almost see it
That dream I'm dreaming (...)
The struggles I'm facing,
The chances I'm taking
Sometimes might knock me down but
No I'm not breaking (...)
I got to be strong
Just keep pushing on, cause
There's always going to be another mountain
I'm always going to want to make it move
Always going to be an uphill battle,
Sometimes I'm gonna to have to lose,
Ain't about how fast I get there,
Ain't about what's waiting on the other side
It's the climb. '
Szia :) A történet maga jó, a design is csak egyre kérlek ha folytatod a történetet vigyázz a helyesírásra és a szavak végének a lehagyására, ha kell olvasd át még egyszer és úgy biztos nem lesz benne hiba, tuti több olvasód is lesz. Mert mondom a történet nagyon jó és egyedi nem bántásból írtam az előzőeket csak egy észrevétel :)
VálaszTörlésSzia :) Őszintén te vagy az első aki egyedinek nevezte a történetet, ami baromira jó esik.
TörlésTudom, hogy a helyesírásom több mint pocsék és elhamarkodva is írok, de minél jobban próbálok ezekre figyelni. Végül is gyakorlat teszi a mestert.
Köszönöm az őszinteségedet és, hogy leírtad a véleményedet :)
Igazán nincs mit. Igazad van gyakorlat teszi a mestert. Csak így tovább :)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés