- Meg kell keresnem! - indultam azonnal az ajtó felé.
- Szó sincs róla! - kapott utánam azonnal legalább négy kéz.
- Mégis mit vártok? Üljek karba tett kézzel ameddig egy kislány kint ül a hidegben, lényegében én miatta? - kikerekedett szemekkel néztem rájuk.
- Igen! vágták rá mindannyian.
- Vagyis.. - kezdte anyám.- Csak most tűnt el. Hivatalosan csak 48 óra elteltvel számít eltűnt személynek. De reggel már nekifognak a keresésnek. -próbált nyugtatni.
- De kint hideg van! Halálra fog fagyni odakint ha nem keresem meg.
- Viszont ha kimész még nagyobb bajod lehet' És én azt nem akarom! - csattant fel ismét anyám. - Így is van lázad.
- Ne már! Mit akartok, hogy gubbasszak a szobámba? - kérdeztem. Erre mindenki bólogatni kezdett.
- Fiúk! Bár ti ki állhatnátok mellettem.. - néztem rájuk amolyan utolsó mentsárként.
- Nézd, Margit... Így is sokat tettél ma, pihened kell. - mondta David, de a szemével egy 'bocsi'-t küldött.
- Fantasztikus. - fújtattam mérgesen. Megindultam a lépcső fele és pont előtte megtorpantam.
-Most akkor megyek a szobámba gubbassztani, hátha attól jobb lesz a közérzetek. - néztem végig a társaságon. Ezt követően mérgesen feltrappoltam az emeletre és vágtam magam után az ajtót.
Egy darabig az ágyamon ülve duzzogtam, majd meguntam és befeküdtem az ágyba. Még szép, hogy alvást színleltem. Kétszer jöttek be hozzá, mindkétszer meg se mukkantam. Megvártam, hogy a házajtó csapodjon, ami azt jelentette, hogy a vendégeink elmentek. Pár perc és a ház kongott a csendtől.
Hamar kibújtam az egyébként irtó meleg ágyamból és olyan rétegesen öltöztem amennyire csak megengette a legnagyobb pulcsim és rávettem a legnagyobb kabátomat. Azért öltöztem ilyen rétegesen, mert ha megtalálom Cecíliát jól fog majd fogni neki.
Csendben kigyítottam a szobám ajtaját és kidugtam rajta a fejem. A házat sötétség uralta. Csendben megindultam. Lassan , egyessével kezdtem el lefele haladni. A nappalinál egy kicsit fellélegeztem, hogy le értem és már normális léptekel indultam meg a bejárati ajtó felé.
- Hova hova?- szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Összerezzentem ugyan de megálltam sikítás nélkül. Megfordultam és szomorúan konstatáltam, hogy Alexandra az aki áll mögöttem. Jaj nekem!
- Őőőőő.... Szia. - intettem neki a félhomályban. - Épp csak egy kis friss levegőre vágytam. Hát te mit keresel itt?
-Ne tereld a szót! Egyébként pedig anyádék tudták, hogy ki fogsz szökni, úgyhogy megkértek, hogy maradjak.
- Borzasztóan örülök neki. - dünnyögtem leginkább magamnak.
- Én úgy látom már eleget mozogtál. Na indulás felvelé.
- Igen is...
Persze követett fel egészen a szobámig.
- Nem lehetne, hogy most kivételt teszel és.. - kezdtem volna alkudozni.
- Nem.
- Akkor esetleg... Hé te bezárod az ajtót? - méregettem amint rám karja csukni azt.
- Nincs más választásom. V agy ha gondolod áthívom Christ, hogy aludjon vele...
- Ó erre igazán nem lesz szükség. -erőltettem magamra egy mosolyt. Mégis mi a francot keres ez is itt??
- Gondoltam. - nézett utoljára rám Alexandra majd bezárta az ajtót.
Önelégült vigyorral sétáltam a szekrényemhez. Kivettem egy kis ládikát, abból pedig előkotoráztam a pót-kulcsot. Hahh!
Betettem a zárba. Lassan fordítottam el. Kattanásákor hamar kijöttem és zártam is vissza. Végig haladtam a folyóson , majd bementem a másik vendégszobába, amit épp Chris nem foglalt el. Becsuktam magam mögött az ajtó és az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam, majd felálltam rá. Mindenki nyugodjon meg, nem öngyilkosságra készültem. Csupán ez az ablak volta a legközelebb a földhöz, ami a felső szinten van. Mély levegőt vettem és elrugaszkodtam. A zuhanás nem tarthatott többet 5 másodpercnél, mert a következő dolog amire emlékszem az a landolásom volt a puha és fagyos hóba. Felálltam, lesepertem magamról a havat és elindultam előre.
Nem tudom mennyi ideje barangoltam, de azt tuti, hogy már hajnalodik. Mégis hova a francba mehetett egy tíz éves kislány? Én meg mi a francért kellett meséljek neki arról a kiba.. Jó oké. Jó kislány vagyok. Arról a hülye képről?? Az tuti, hogy ezzel a maival együtt ötven éves koromig szobafogságot kapok és száműznek a kőkorszakba. Miért vonzom én a bajt? Tökéletesen meglennék nélküle is.
Otthon már biztosan észre vették, hogy nem vagyok ott. És valószínű, hogy már keresnek. De hol a fenébe vagy Cecília? Mindent megnéztem, és Cecília nem is ismeri nagyon az erdőt.. Kivéve a fűrésztelep közelében. Ó te jó ég! Az veszélyes egy kisgyereknek. Tele van kidőlt és kidőlésre várom fákkal.
- Cecília! - kiabáltam amikor a közelébe értem.
- Cecília! Hol vagy ? Cecíle..
- Itt vagyok! Erre! - válaszolt egy vékonyka hang.
A hang irányába kezdtem el rohanni, míg meg ne pillantottam a didergő kislányt.- Ó, Cecília! -öleltem át szorosan.
- Úgy féltem. - sírta el magát.
- Shh... Semmi baj.- suttogtam. - Mégis, hogy jutott eszedbe eljönni?
- Olyan szomorú voltál és segíteni akartam, ahogy te is teszed másokkal. Arra gondoltam ha megtalálom neked, hasonlítani fogok rád. - nézett fel rá.
- Kis butus. - tűrtem félre az egyik tincsét. - Nem kell ilyeneket tégy, hogy rám hasonlíts. Sőt. Nem is kell rám hasonlíts. Úgy vagy jól ahogy vagy. Rendben?
Aprót bólintott jelezve, hogy megértette. Nagyot sóhajtottam örömömbe, hogy végre haza vihetem, amikor egy recsegés ütötte meg a fülemet. Megtorpantam és körülnéztem. A zaj mindenhonnan jött. Egyik pillanatról a másokra egy irdatlan magas fa kezdett el kidűlni és egyben közeledni felénk. Amilyen gyorsan csak tudtam félre löktem Cecíliát.
Irdatlan nagy fájdalmat éreztem a jobb lábamba amikor a farönk hangos puffanással esett a földre,
- Ááá! kiáltottam föl fájdalmamban. - Cecílila ugye te jól vagy? - kiálltottam.
- Igen. -futott oda hozzám. Hamar végigmértem a terepet, majd az ijedt kislányhoz fordultam.
- Cecília figyelj. vegyél egy botot és hozd ide nekem. Most!
A lányka teljesítette a parancsomat és már hozta is. A botot a lábam mellé raktam és próbáltam kifeszíteni a fát, hogy kihúzhassam a fájós lábamat.
A fájdalom annál jobban terjedt szét a testemben, ahogy megerőltettem magam. A harmadik próbálkozásra viszont sikerült. Rátámaszkodtam a botra, hogy felálljak, de nem ment. Eltört. A lábam eltört.
- Margit.. Minden rendben? - nézett félénken a kislány.
- Persze, persze.... - kotorászni kezdtem a zsebembe a telefonomat keresem, mintha itt lenne térerő. A francba!
Az utolsó mondatomat hagosan mondtam ki, mire a kislány megijedt és a könnyek csak úgy potyogtak a szeméből.
- Hé. Hé, nyugi.
- Bocsánat. Én nem akartam senki se rosszat.
- Semmi baj. Figyelj rám. - emeltem fel a fejét. - Nem a te hibád. Megtörtént és kész. Viszont eltört a lábam és nem tudok rá állni, és a telefonom sincs itt. De megfognak találni minket, oké?
- Oké? - bólintott és letörölte a könnycseppeit. Levetettem a kabátomat és ráadtam, hogy nehogy megfázzon.
- Gyere ülj le mellém. - mutattam a farönkre, ami nemrég még a lábamon nehezedett.
- Énekelsz nekem? - kérdezte.
Elmosolyogtam. - Persze. Mit szeretnél?
- Amit énekeltél a szalagavatón.
Elnevettem magam, majd nekifogtam a Gift Of a Friend-be.
Kilenc óra fele járhatott, mivel nemrég kelt fel a nap. Cecília nemrég aludt el és szerencsére jól van. Ellenben velem. A lábam irtózatosan fáj, a fejem lüktet és tutira lázam is van. Csak remélni mertem, hogy hamarosan erre jár valaki. A gyanúm nemsokára be is bizonyosodott amikor meghallottam, hogy a nevemet kiálltják. Hamar felébresztettem a kislányt és megkértem, hogy amilyen hangosan csak tud kiálltson egyet, mert nekem már teljesen elment az erőm. A kislány meg is tette és a fák között hamarosan felbukkant két ismerős alaki. Chris és David.
Amint megláttak minket futólépésben közeledtek felénk.
- Hála az égnek, hogy megvagytok. - ölelt át szorosan David.
- Hát én mennyire örülök neki. - nevettem fel kínosan.
- Minden rendben van? - nézett végig rajtunk.
- Cecíliával minden rendben, de nekem azt hiszem eltört a lábam. - mutattam a jobb lábamra.
- Mi? Megsérültél? Hogyan? - kerekedett el immáron Chris szeme is.
- Otthon elmesélem. Csak vigyük haza Cecíliát. - próbáltam felállni, de a fiúk vissza tessékeltek.
- Szó sem lehet róla! - intett David. - Egyikünk hazaviszi a kislányt a másikunk pedig itt marad veled amíg jön a segítség.
- Ki van zárva! - csattantam föl. - Velelőségel tartózom érte.
- Ahogy mi is érted. -mutatott rám.
Túl fáradt voltam a veszekedéshez, így inkább beadtam a derekamat.
- Cecília, te most Davidel mész.. - be sem fejezhettem, a kislány máris tiltakozott.
- Nem foglak itt hagyni!
- Figyelj rám. Nekem az a legjobb ha te otthon leszel végre. Kérlek Cecíl.. Chris majd vigyáz rám. - néztem hátra a fiúra, aki bólintott egyet. Erre a kislány mosolyogva bólintott és megfogta David kezét.
- Köszönöm. - néztem rá. Fészkelödni kezdtem, mert már teljesen elzsíbadtam, de a fájdalom nem engedte. Két erős kar fonódott körém és óvatosan emelt meg.
- Chris! Azzonal tegyél le! - kaptam észbe.
- Madd. Máskor veszekedj, köss belém. Most viszont engedd, hogy segítsek neked. - nézett rám.
- Legyen. De csak most az egyszer.
Elnevette magát és egy édes mosoly jelent meg az arcán. Leült és óvatosan az éleb fektetett. A fejemet a mellkasára vonta és kezeivel átkarolt, úgy próbált melegíteni.
Bármennyire is nem kedvelem és nem emgedném neki ezt a szítuációt máskor, most nagyon is jól esett. Közelebb húzodtam hozzá amit ő egyáltalán nem bánt.
Az utolsó emlékkép amit láttam, az az volt, hogy Cecília mosolyogva nézett minket, majd a szemhélyamra egy jókora súly nehezedett és szép lassan lecsukódtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése